Gyilkos hagyaték - Prológus

„Emberi törvény kibírni mindent
 S menni mindig tovább,
 Még akkor is, ha nem élnek már benned
Remények és csodák.” 

Ernest Hemingway

 

Prológus

– Rose siess! Nem találhatnak itt minket…

–  Menjünk – mondtam halkan, a hangom nem volt több suttogásnál, mégis mindenki hallotta. Félelem is volt benne, nem is kevés, de azt próbáltam elrejteni. Nem használna senkinek sem, ha most hisztizni kezdenék.

– Mindenki tudja, merre kell mennie. Senki nem néz hátra, nem fordul vissza semmiképpen. Nem szabad hibát vétenünk. Mindenki induljon! Erasmo legyen veletek – adta ki a parancsot Jared. Egyszerre indult el mindenki az erdő felé.

Az ég dühös morajlásba kezdett, a természet lehet, hogy segíteni akart nekünk, vagy csak így adta tudtunkra nemtetszését. De a legtöbb nyomunkat így is eltüntette, azonban sajnos nem mindegyiket.

Jared egy pillanatra rám nézett, máskor ez nem jelentett semmit, most viszont jelzésnek szánta. Előre elmondta, hogy ha valamikor ilyen helyzet alakulna ki, tudjam, mit kell tennem. Hátat fordítottam mindenkinek és futottam, ahogy csak bírtam. Mindent magam mögött hagytam, a családom, a barátaim, az eddigi életem. Nem álltam meg és visszanézni sem mertem. Az erdő mélyén voltam már, mikor éreztem, hogy nem bírom tovább. Nekidőltem egy fának és a lélegzetem lecsillapítására koncentráltam.

Éreztem, ahogy az arcomon végiggördül egy könnycsepp. A vihar elrejtette a könnyeim, de a fájdalmammal nem tudott tenni semmit.

„Az élet nem egy futóverseny, ahol az nyer, aki gyorsabban elmenekül, hanem harc – küzdelem és fájdalom, de legfőképpen háború a világgal.” – Még mindig a fülemben csengtek Jared szavai, viszont pont az ellenkezőjét tettem annak, amire ő tanított.

A lábaim saját akaratuk szerint cselekedtek és elindultak visszafelé.

Nem lett volna szabad otthagynom őket, bármit is mondtak. Mindig törődtek velem, én azonban félek, pedig csak egyszer van igazán szükségük rám, de akkor pont nem vagyok ott.

Egy éles sikoly szakította félbe az önmarcangolásom. Ha lehet, még gyorsabban kezdtem szedni a lábaim.

Több ág is felsértette a bőröm, én viszont nem törődtem ennyi kis fájdalommal. „ A történelem nem ismételheti meg önmagát!” – egy kis hangocska a fejemben csak ezt kántálta, és igaza is volt. Még egyszer nem tudnám elviselni azt a fájdalmat, biztos, hogy megőrülnék.

Egy erős test csapódott nekem oldalról, és hogy meg ne hazudtoljam önmagam, a földel ismerkedtem meg közelebbről. Viszont nem csak én vesztettem el az egyensúlyom. A férfi, az esés következtében, rajtam kötött ki. Az első gondolatom az volt, hogy meghalok és minden hiába volt, de elhatároztam, ha harcra kerül a sor nem hagyom magam. De amikor leszállt rólam az idegen sikerült jobban szemügyre vennem a „támadóm” aki nem más volt, mint az én drága tanárom bátyja. Az előbb érzet félelmem helyét harag vette át. Nem volt elég, hogy megállított, amikor ő is tudja, mennyibe kerülhet mindem perc, de még ráadásul egyszerűen felemelt, méltatlankodni sem volt időm.

Többször tiltakoztam, kapálóztam, ütöttem ahol értem, de ő meg sem rezzent. Viszont egy rúgásommal elég jól eltaláltam. Egy pillanatra lábra állított, majd rögtön felkapott a vállára, mint egy krumpliszsákot.

− Victor! Azonnal tegyél le! Vissza kell mennem és segíteni. – Mindennel próbálkoztam már, de semmi sem használt. Olyan volt, mint egy robot, aki megkapta a parancsot és semmi mást nem tesz, csak azt teljesíti. Még azzal sem törődött, hogy akár a testvére is meghalhat.

− Ezt te sem gondolhatod komolyan – méltatlankodott, majd folytatta – Ha most visszamennél, rögtön megölnének. Akkor hiábavaló lenne mindenki áldozata.

A máskor gyerekes arcon jele sem volt kedvességnek. Csak komolyságot és határozottságot lehetet látni rajta.

Fekete haja vizesen tapadt arcához, kiemelte szürke szemeit és kemény vonásait. Még sohasem láttam őt olyan komolynak. Mindig ott volt a szája sarkában az a kedves félmosoly, amitől bárki elolvadna. Férfias testének meg sem kottyant az én súlyom.

Az ellenkezést hamar feladtam, azt sem bántam volna, ha elrabol. Nem volt értelme küzdenem, Victor jóval erősebb nálam, az Ősök meg főleg.

− Itt kell lennie valahol. Keressétek! Az sem érdekel, ha felégetitek az egész erdőt, csak találjátok meg! – hallottam meg egy férfi hangját. Victor felgyorsította a lépteit.

− El kell vinned minket innen. Csak koncentrálj egy helyre a többi menni fog magától.− Próbáltam eleget tenni a kérésének, de nem sikerült.− Ürítsd ki az elméd, csak a cél lebegjen a szemed előtt. Menni fog. Én hiszek benned és Jared is hitt.

 − Ez lett az ő veszte, és a magáé is ez lesz! – az idegen hang megállásra késztetett minket. Victor letett és szembefordult a férfival. Úgy állt meg, hogy az ellenség semmiképpen se tudjon a közelembe férkőzni.

Kellet egy kis idő, mire felfogtam, amit mondott.

Nem! Nem! Nem!

Ha igaz, amit mond – az ellenségnek nem szabad hinni, mert majdnem mindig hazudnak, ezt megtanultam, - de ha most mégis kivételesen igazat mond, az azt jelenti, hogy mindenki meghalt. Nem! Erre gondolnom sem szabad, csak koncentrálni kell egy kicsit és már itt sem vagyunk. Akkor kiderül, hogy igazat mond-e a férfi, vagy nem.

Éreztem, ahogy kiürült az elmém, és csak nyugalom maradt. Lehunytam a szemem és kizártam a külvilágot, próbáltam a természetre hallgatni.

Amikor kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy Victor térdre esik előttem és egy tőr áll ki a mellkasából. Rögtön odaszaladtam mellé, és minden erőmmel azon voltam, hogy legalább addig megtartsam őt, ameddig eltűnünk.

 De már nem éreztem magamban az erőt. Pánik lett úrrá rajtam, nem tudtam mit tegyek. Félve felnéztem az idegenre, de az már nem állt ott. Egy faág reccsenését hallottam jobbról. Amikor odanézte, csak egy elmosódott csíkot láttam, ami felénk közeledett. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mit fog tenni. De ő csak elment mellettünk a rét másikvégéig és már fordult is meg. Viszont elhagyott valamit, pont mellettem. Bátortalanul pillantottam arra a tárgyra. Egy címeres nyaklánc volt. Nem tudtam nagyon megnézni, mert kikapta a kezemből, én pedig ijedten húzódtam visszább.

Ismét Victor kötötte le a figyelmem, de az egyik szemem nem vettem le az idegenről, aki eközben egy másik tőrt vett elő.

Victor kinyitotta egy kicsit a szemét, és fekete köd kezdett körülvenni minket.

 Az idegen őrülteket megszégyenítően felüvöltött, és elkezdett felénk futni, de már nem ért el minket, mert elnyelt az ijesztő köd.