In the trap of lies - 2. fejezet

Második fejezet

 

Timothy

A kis térkép azt mutatta, hogy a folyosó végén le kell fordulnom jobbra, és a második ajtó az enyém. Reméltem, hogy már tényleg a helyes folyosóra értem, mert kezdett egy kicsit elegem lenni ebből az egészből. Eddig csak kétszer tévedtem el, pedig nem szokásom, és a recepciós lány is azt mondta, hogy nagyon könnyen lehet itt tájékozódni. Neki biztos könnyű lehet, én sem tévednék el a mi egyetemünkön. És persze ilyenkor senki nem mászkál a folyosókon.

A folyosón alig volt pár szoba, úgy látszik, itt ez lenne a vendég részleg. Az enyém elvileg a 234-es szoba, ami tényleg ott volt, ahol a térkép állította. Elővettem a kulcsot, amit odalent kaptam, és kinyitottam az ajtót. Egy kényelmes szoba tárult a szemem elé. Zöld szín dominált az egész szobában. Vettem egy mély levegőt, és lepakoltam az ágyra a bőröndöm és ledőltem mellé. Bármennyire is rövidnek számított a repülőút, mégis úgy éreztem magam, mint akin átment legalább egy teherautó. Legszívesebben lepihennék pár órára, de a recepciós lány azt mondta, hogy fél óra múlva ismét legyek odalent, és vagy ő, vagy egy barátja körbevezet az egyetemen. Ami nem fog ártani, mert a térképekhez soha nem értettem.

A reptérről is elég volt eljönni. Liz néni alig akart elengedni, komolyan pár óra alatt úgy megkedvelt, hogy szinte családtagnak tekintett. Sandra csak mosolygott rajta. A végén még a telefonszámom is elkérte, hogy majd felhívhasson az esküvővel kapcsolatban, persze ezt nem mondta ki hangosan, csak az után, hogy Sandra kiment az autóhoz. Nagy nehezen elindult ő is, de hosszasan búcsúzkodott. Amikor tényleg elindultak én is hívtam magamnak egy taxit, ami nagyon hamar megérkezett. Az út rövid volt, itt pedig már vártak.

A fáradságon gyorsan túltettem magam, és nekiálltam pakolni. Mielőtt még elindulnék ismét egy hosszú barangolásra, elmentem lezuhanyozni, egy kicsit felfrissülni.

Előszedtem egy tiszta farmert és inget a bőröndből,- hiába volt nyár, azért nem akartam egy idegen egyetemen rövidnadrágban és trikóban szaladgálni,- így felöltöztem. Megnéztem a telefonom, hogy hívott e valaki, de senki nem próbált elérni. Úgy látszik eddig nem hiányoztam senkinek. Írtam egy gyors SMS-t Arabellának, hogy megérkeztem, és jól vagyok. Nem tudtam, hogy mi volt vele, de kicsit furcsán viselkedett, amikor beszéltünk.

Eltettem a telefonom és indultam is a recepcióhoz. Visszafelé nem volt gond, simán megtaláltam a helyes folyosókat. Hamar tanulok...

− Szia, idegen – halottam meg egy hangot a hátam mögül – Megannak el kellett mennie, így én lettem a szerencsés, aki körbevezethet téged itt nálunk. Amúgy én Sky lennék, te pedig, ha jól tudom, Timothy. – Egy szőke lány bukkant elő mögülem. Nem mondtam volna meg, hogy ő is erre az egyetemre jár. Egyáltalán nem hasonlított egy egyetemistára. Vagány, rövid, szőke haja minden irányba állt, amerre csak lehetett. Bőrzakót viselt egy fehér pólóval, amin valami rock banda képe volt. A meglepettségem kiülhetett az arcomra is, mert elmosolyodott és körbefordult egyszer.

− Látom, nem ilyennek képzelted el a fogadóbizottságod…

− Sky, de jó, hogy megtaláltalak! Bogdanov professzor összehívta a csoportod – jelent meg Sandra az egyik sarok mögül. Engem még nem vett észre a nagy sietségben. Három könyvet szorongatott a kezében egy-két jegyzettel, amiket csak pillanatok választottak el a gyors zuhanástól. Épp idejében léptem oda hozzá, hogy megmentsem szegény papírokat a földdel való megismerkedéstől. Sandra meglepettem nézett fel rám, amikor elkaptam őket.

− Timothy? – kérdezte meglepetten. Alaposan végigmért, majd mikor észrevette, hogy figyelem, elpirult.

− Remek! Ha már így ismeritek egymást, akkor akár Sandra is körbevezethetne – mondta Sky, és meg sem várta a válaszunkat, rögtön elrohant.

Meglepetten néztünk egymásra. Nem számítottam arra, hogy még találkozom vele, így arra sem készültem fel, hogy ismét családi történeteket hallgassak. Ha szerencsém van, akkor ő nem fog mesélni. Nem mintha olyan rossz lett volna Liz nénivel a repülőút, de azért az épp elég volt. Nem kell többet tudnom egy vadidegen családról, bár, már így is eléggé értesült vagyok.

Most, hogy volt időm jobban megnézni őt, rájöttem, hogy Liz néni egyáltalán nem túlzott, amikor azt mondta, hogy nagyon szép. A leheletnyit göndör, vörösesbarna haja lágyan omlott a vállára. Néhány tincs az arcába lógott, de őt ez nem zavarta.

A jegyzeteit inkább nem adtam vissza, hanem segítettem felvinni őket a barátnője szobájába, ami kiderült, hogy majdnem az enyém mellett van. Neki nem járt kollégium, mivel Boston ezen részén lakott, ezért minden reggel bejár, és a holmiját valamelyik barátnőjénél szokta letenni.

Megkerestük a csoportvezető tanárát, és úgymond „elkérezkedett”, hogy engem körbevezethessen. Nem akartam gondot okozni, és nagyon szívesen mondtam volna azt, hogy semmi szükség erre, de az igazat megvallva, nagyon is az. Így elindultunk felderíteni a számomra ismeretlen helyeket, amik közül az első a díszterem volt.

Az egész egyetemet azért nem szándékoztuk végigjárni, de azért elég sok helyet megmutatott, főleg azokat, amikre még szükségem lehet. A végére már szinte leszakadt a lábam és nem csak az enyém, ezért beültünk egy kávézóba az egyetem mellett.

− A nagyi biztos, hogy elmondott mindent az egész családról, így nekem már nincs is mit mondanom. Szóval most mesélj te – nézett fel rám egy pillanatra a kávéja fölül. Még késő délután is képes volt kávézni, ami persze nem rossz, ha sokáig akar fenn lenni, de különben nem egy jó ötlet

– A kávé az életem egyik hajtóeleme, ha ő nem lenne én biztos, hogy csak fizikailag lennék jelen mindenütt, és lélekben az ágyamat nyomnám − nem mondom, hogy ez rám nem igaz, de két óra után már nem szoktam kávézni, mert van, amikor tovább tart a hatása a kelleténél. Ezért is inkább csak teát rendeltem magamnak. Eléggé elgondolkoztam, mert csak akkor eszméltem fel, amikor Sandra már nyíltan köhögött, hogy vegyem észre magam. Bocsánatkérően néztem rá, ő pedig csak felkuncogott és legyintett egyet, hogy nincs semmi gond.

− Mit szeretnél tudni? A hivatalos szövegre vagy kíváncsi, vagy inkább a kisebb részletekre? – kérdeztem viccelődve. Láttam a szemében felcsillanni azt a csintalan fényt, amitől egy kicsit meg is ijedtem. Persze nem komolyan, de azért volt benne valami különös.

− Hát, most hogy így mondod… Inkább a részletekre, főleg a pikánsabb részletekre – nézett rám gonoszkodva egy kihívó mosoly kíséretében. A meglepetéstől egy pillanatra még az állam is leesett, hogy milyen egy szemtelen nőszemély. – Na, jó, ne vágj már ilyen képet, nem muszáj mindent elmondanod, de csak hogy tudd, én bármikor szívesen meghallgatlak. Azonban akkor is kell valamit mondanod, ha már nem is annyira érdekest.

− Rendben, bár a részletekről legfeljebb álmodozhatsz – mentem bele én is a játékba, mivel nem szeretek alulmaradni az ilyen csipkelődésekben. Arabellával ez egyszerű, hiszen ő nem szokott visszaszólni, inkább elhallgat és próbálja terelni a témát. Sandra pont az ellentéte, ezt már ennyi kevésből is meg tudtam állapítani. – Mit is mondhatnék? Mint tudod, újságírónak tanulok, idén diplomázok – ha minden jól megy – és ezért is vagyok itt. Elsőszülött vagyok a családban, szóval a nagytestvér. Van két húgom, akik mindig megtettek mindent, hogy kiakasszanak, és volt, amikor sikerült is nekik. Bár, ha jól gondolom, akkor erről te is tudnál mesélni, csak te pont az ellenkező szempontból.

Ezen mind a ketten csak mosolyogtunk. Ez után a hangulat egyre jobb lett, már mind a ketten feloldódtunk, és régi családi sztorikat meséltünk, vagyis inkább ő mesélt, és inkább csak arról, hogy mit tett régen a bátyjaival. Úgy a felénél elkezdtem sajnálni őket, mert Sandra még az én kedves kis húgaimon is túltett.

Képes volt egy teljes zsebpénzét férfiruhákra költeni, megjegyezte, hogy csak rózsaszín és ehhez hasonlókra, és kicserélte a legidősebb bátyja holmiját ezekre, mégpedig pont egy olyan alkalommal, amikor az sietett, így nem is nézte meg, hogy mit vett fel magára. Akkor még egyetemista volt. Jó egy hónapig ezen röhögött az egész csoportja, sőt, még képeket is csináltak.

Hatalmas szerencsém van, hogy az én angyalkáimnak nem jutott semmi ehhez hasonló az eszükbe. Ők csak az idegeimen zongoráztak, de most már nem fogok rájuk panaszkodni. De egy biztos, Sandrának soha nem szabad velük találkoznia. Igaz, hogy már nem tehetnek velem ilyeneket, de akkor is biztosra kell menni. Jobb félni, mint megijedni.

Fel sem tűnt nekünk, hogy az idő milyen gyorsan elrepült. Mivel Sandrának el kellet érnie az utolsó buszt, elindultunk a megállóhoz. Vagyis volt egy kis időhúzás a számlánál, mivel nem volt hajlandó hagyni, hogy én fizessek, de ezen is hamar túl lettünk és akkor is én fizettem. Mégiscsak én vagyok a férfi.

 − Ha van kedved, talán valamikor megmutathatnám a város nevezetességeit – ajánlotta fel útközben, mikor látta, hogy érdeklődve néztem körül. Mindig is szerettem új helyeket felfedezni, ezért nem is mondhattam nemet egy ilyen ajánlatra.

− Akkor élnék is az ajánlatoddal. Mikor ejthetnék meg ezt a városnéző körutunkat?

− Az attól függ, hogy meddig maradsz és, hogy mikor lesz az előadás. Nekem mindig jó lesz. Bármikor elkérezkedhetek az egyetemről. A prof biztos, hogy elengedne.

 − Holnap lesz az első része az előadásnak, majd holnapután is lesz még valami, aztán azt hiszem, van egy szabad napom. Ha neked is megfelel, akkor körbenézhetnénk. – Észre sem vettük, és már oda is értünk a buszmegállóhoz. Sandrával nagyon gyorsan megy az idő, még Arabellával sem telik ilyen gyorsan, pedig vele is eléggé felszabadultnak érzem magam. Csak ő egy kicsit más.

A busz pár perc múlva meg is érkezett. Nem sokan vártak rá, így Sandrának nem kellett sokat állnia.

− Nekem megfelel akkor – mondta miközben felszállt, majd megállt egy pillanatra és rám nézett – Ugye vissza fogsz tudni találni a kollégiumba?

− Köszönöm az aggodalmad, de ennyire még én sem vagyok szerencsétlen. Csak az ismeretlen helyeken szoktam eltévedni, és ha emlékeznél, akkor ott már jártam − mondtam kissé sértetten. Hiszen ez a hozzáállása megrongálta a férfiúi büszkeségem. Ő viszont csak mulatott rajtam.

− Akkor a viszont látásra – mondta egy kihívó mosoly kíséretében, majd sarkon fordult és leült egy szabad helyre.

Miután a busz elment, én is elindultam visszafelé, nyalogatva a megcsorbult büszkeségem. Persze azért nem sérült egyáltalán, legfeljebb egy nagyon picit. Valójában csak megmosolyogtatott, hogy miket nem gondol rólam.

Elővettem a telefonom, hogy megnézzem nem keresett-e valaki, személy szerint Arabella. De még egy kis üzenetet sem kaptam tőle. Ez megint furcsa volt. Ő általában mindig felhív, még akkor is, ha csak az egyetemen vagyok. Jobbnak láttam felhívni, lehet, csak nem akar zavarni, de halálra aggódja magát, viszont a telefonja ki volt kapcsolva. Megpróbáltam még egyszer, hátha csak a hálózattal volt a gond, de nem. Már tényleg kezdtem aggódni, mivel ő nem szokott ilyet csinálni. Rögtön kikerestem Emma számát és gondolkodás nélkül nyomtam meg a hívás gombot. A harmadik csörgésre fel is vette.

− Remélem nyomós okod van Houck, hogy engem zaklatsz – a megszokott utálkozó hangján szólt bele a telefonba, de ahogy mindig, most is figyelmen kívül hagyta ezt.

− Nem tudod, hogy mi történt Arabellával? A telefonja ki van kapcsolva és csak akkor beszéltünk, amikor leszállt a gépem. Te is tudod, hogy ez nem vall rá. – A köszönéssel nem is szenvedtem, úgyis semmibe vette, vagyis csak tőlem.

− Képzeld, itt van velem és azt csináljuk, mint minden normális nő, vásárolunk – mondta gúnyosan, majd se szó se beszéd kinyomta a telefont.

Ha nem is kedvelt engem, akkor is jogom lett volna beszélni a menyasszonyommal, de hát mit érdekli ez őt? Több mint valószínű, hogy át sem adja neki, hogy kerestem. Viszont akkor sem értem, hogy miért kellet Arabellának kikapcsolnia a telefonját. De mivel már tudtam, hogy mi van vele, nem akartam zavarni, ha már egyszer mindent megtett ezért, akkor had pihenjen egy kicsit Emmával. Majd később kikérdezem, hogy mi ez az egész.

A szobámba érve olyan fáradtnak éreztem magam, hogy csak beestem az ágyba és már ragadt is lefelé a szemem. Elég hosszúnak bizonyult ez a nap.

In the trap of lies - 1. fejezet

Első fejezet

 

Timothy

 

Hat nap. Aztán végre elkezdhetünk készülődni az esküvőre. Már csak egy kis időt kell várnunk és végre minden elrendeződik. Arabella ma levizsgázott, és szeptembertől gyerekorvosként fog dolgozni a városi kórházban. Mindig erre vágyott, hogy segítsen másokon, és mivel nagyon szereti a gyerekeket, ez magától jött.

Ha minden jól megy, akkor pár napon belül én is diplomás ember leszek.

− Tim, ha nem sietünk, lekésed a gépet – kiabált be Arabella a konyhából. Láttam magam előtt, ahogy idegesen sétálgat a konyha közepén, és nem tudja, mit felejthettem el bepakolnom. Hajlamos volt egy kicsit túlaggódni a dolgokat, vagy, ahogy ő szokta mondani: szeret alapos munkát végezni, és én így szeretem őt.

Behúztam a cipzárt a bőröndömön, és már útra kész voltam. Arabella ezt a pillanatot választotta arra, hogy bejöjjön leellenőrizni engem.

− Nyugodj meg, édesem, minden rendben lesz. Csak egy pár napra megyek, nem egy évre – mondtam mosolyogva és megöleltem. Rögtön elengedte magát a karjaim között. Lehunytam a szemeim és vettem egy mély levegőt. Citrom és kamilla. Ezt a jellegzetes illatot éreztem az első találkozásunkkor is. Már akkor elvarázsolt.

 Lassan engedtem el őt, majd egy lágy csókkal próbáltam biztosítani arról, hogy minden rendben lesz.

− Ideje indulnunk – mondtam, miután elszakadtunk egymástól.

 

*****

A repülőtéren hamar leadtam a poggyászom, és még maradt fél órám a felszállásig, vagyis tizenöt percem van búcsúzkodni. Viszont a búcsúzkodás sohasem volt az erősségem, ezért nem is állt szándékomban nagyon belemenni. De ez nem mondható el Arabelláról is. Ő jobban értett az ilyen dolgokhoz. Így hát a váróterem közepén álltunk összeölelkezve. Nekem is nehéz volt elhatározni magam, hogy elmenjek arra az előadásra, de ezzel a döntésemmel kaptam egy jó pontot az igazgatóságnál, ami most nem jön rosszul.

−Utolsó figyelmeztetés. A Bostoni járat tíz perc múlva indul. Kérjük kedves utasainkat, hogy fáradjanak az ötös beszállókapuhoz – a hangosbemondó még kétszer mondta el a figyelmeztetést. Bármennyire is nem akaródzott elindulnom, de már muszáj volt.

Nem kellett semmit mondanom, ő egy szomorkás mosollyal az arcán felnézett rám, majd megcsókolt. Éreztem, hogy megpróbálta minden érzését belesűríteni abba a csókba. Amikor elváltunk egymástól, megszólalt a mobilja, így már neki is mennie kellett.

− Vigyázz magadra! – csak ennyit mondott, és már indult is. Egészen addig figyeltem, míg el nem tűnt a tömegben, csak utána indultam el a beszállókapuhoz.

A beszállásom után hamar felszállt a gép. Mellettem egy kedves öreg nénike ült, nagyon barátságos volt, amint leültem rögtön beszélgetni kezdett velem. Kiderült, hogy ő az unokájához utazik Bostonba, és engem is elég alaposan kikérdezett.

− Az én kedves kis unokám kijön majd értem a repülőtérre és ott majd bemutatlak neki. Nagyon kedves kislány, mindig mosolyog. Pont olyan, mint az édesanyja ennyi idős korában – teljesen beleélte magát a mesélésbe, és én nem akartam elrontani a kedvét. Még emlékeztem, milyen volt az én nagymamám. Ő is mindig szeretett dicsekedni ismerősnek, ismeretlennek a családunkról – Ó, édes fiam, én csak beszélek itt, és nem hagylak téged pihenni. Ne haragudj…

− Kérem, Elizabeth néni, meséljen csak nyugodtan. Pihenni lesz még elég időm, és amúgy is szeretem hallgatni a családi történeteket – láttam rajta, hogy csak ennyi kellett neki, és ezután már biztos, hogy mindent tudni fogok az egész családjáról.

Pár óra elteltével, tudtam, hogy van egy fia is, aki feleségével és a kislányukkal együtt vele él. A lánya Bostonba ment férjhez már huszonnyolc éve, ő lenne Isadora, akinek van két fia és egy lánya. Az idősebbik fiú már két éve lediplomázott, most nyomozóként dolgozik a városi rendőrkapitányságon. A többiek még tanulnak. Vagyis a lány most fog vizsgázni és lediplomázni, épp ezért utazik oda Elizabeth néni is.

Én is meséltem neki a családomról, és Arabelláról. Még az esküvői terveinket is elmondtam. Persze, ő nem hagyta szó nélkül ezeket, és mondott egy-két jó tanácsot. Például, hogy írjak saját esküt, de az ne legyen túl érzelgős vagy egyszerű. Felajánlotta, hogy majd segít nekem megírni, ha nem is személyesen, de valamilyen módon biztosan.

− Kérjük kedves utasainkat, hogy kapcsolják be a biztonsági öveiket, pár percen belül megkezdjük a leszállást.

− Ettől a résztől félek a legjobban – mondta kicsit feszült hangon. Ahogy láttam, tőle még az is bátornak számított, hogy elindult, bár, szerintem más nagyik inkább választanának más közlekedési eszközt, amivel eljuthatnának az unokáikhoz. Az én nagymamám biztos, hogy nem ült volna repülőre semmi pénzért, még a vonaton utazni is félt.

− Tessék megnyugodni, már mindjárt ott leszünk. Én már nem először utazok repülőn, és eddig még soha nem történt semmi rossz.

A leszállás gond nélkül ment. A poggyászokra várnunk kellett egy kicsit, de azokat is viszonylag hamar megkaptuk. Liz néni - megkért, hogy így szólítsam – nem akart egyedül várni az unokájára, ezért én is ott maradtam vele. Leültünk a váróban és ő még mindig nem fogyott ki a történetekből. A telefonom csörgése szakította meg a „mesedélutánt”. Hagytam csörögni, de azért elmentem a mosdó felfedezésére. Félúton abba is hagyta. A kijelzőn Arabella neve villogott. Amint megtaláltam a mosdót, rögtön hívtam is vissza Arabellát. Az első csörgés után felvette.

− Szia – mondta halkan. – Hiányzol.

− Te is nekem szerelmem. Pont hívni akartalak, pár perce szállt le a repülő. Már sok minden történt velem. Ha így haladok, lesz mit mesélnem, ha hazamegyek. Veled mi történt? – Alig mondott valamit, és ez nem jelent jót. Kezdett rossz érzésem lenni.

− Semmi különös, csak beszéltem anyámmal. Még mindig nem ért egyet velem. Kezdek belefáradni – sóhajtotta szomorúan és meg is értettem őt. Az én édesanyám nagyon kedveli őt, vagyis nem szól bele a döntésünkbe. De sajnos az ő anyja már nem ilyen megértő. Szerinte én nem vagyok elég jó a lányának, nem tudnám őt úgymond eltartani. Hisz csak egy újságíró leszek. Hozzá legalább egy orvos vagy ügyvéd illene.

− Sajnálom szerelmem. Beszéljünk inkább valami másról. Mikor is fog megérkezni a nővéred? – ez érdekelt is, és el is vontam a figyelmét vele. Két legyet ütöttem egy csapásra.

− Elvileg körülbelül akkor, amikor te fogsz hazajönni. – Miközben beszélgettünk azért kinéztem Liz nénire is. Szegényt megviselte az út, bármennyire is próbált másra gondolni. Láttam, hogy keresgélte a tömeg között az unokáját. Párszor hátra is fordult. Majd egyszer csak elmosolyodott és szinte felugrott a helyéről.

− Édesem, most le kell tennem. Amint megérkeztem az egyetemre és elszállásolnak, rögtön hívlak. Szeretlek.

− Én is szeretlek – hallottam a hangján, hogy lenne még mit mondania, de nem akar feltartani. Ritkán szokta ő kinyomni a telefont, de akkor is megtette. Azonnal tudtam, hogy valami történt, viszont ha nem akarta még elmondani, akkor nekem sem szabad erőltetnem, ezt már megtanultam. Mindennek eljön majd az ideje.

Nem gondolkodtam ezen sokat,- lesz majd még időm erre – inkább elindultam Liz nénihez. Megígértem neki, hogy ott leszek mellette, erre csak úgy otthagytam. Igaz, nem úgy nézett ki, mint aki ezt annyira bánná. Elkezdett integetni a tömeg felé, majd el is indult arra. Pár lépést megtett, és már oda is ért hozzá az unokája. Megölelték egymást, majd Liz néni rögtön elkezdte leadni neki az eddigi élményeit. Pont, amikor odaértem kezdett el mesélni neki rólam.

− Ó, Timothy had mutassam be neked a kis unokám, Alexandrát – és akkor fordult felém ő is. Egy angyali mosoly kíséretében a kezét nyújtotta, amit én készségesen elfogadtam.

− Nagyon örvendek. Kérlek, szólíts csak Sandrának, egyedül a nagyi hív Alexandrának.

In the trap of lies - Prológus

Prológus

 

Timothy

−Sajnálattal közlöm önnel, hogy Arabella McKenzit ma reggel holtan találták a lakásukban… − a telefon kiesett a kezemből és csak álltam ott, a tömeg közepén, mint egy gránitszobor. Távolról ért el a tudatomig a telefonból jövő hang. Holtan találták… Ez a két szó vízhangzott a fejemben.
 

 Forgott körülöttem a világ, alig bírtam megállni a saját lábamon. Érkeztem elbotorkálni egy székig, mielőtt feladták volna a szolgálatot.
 

 Csak ültem ott és néztem ki a fejemből. Nem akartam elhinni, hogy ez az igazság. Hisz amikor elmentem, minden olyan szép volt. Még a repülőtérre is kikísért, hogy minél kevesebb időt töltsünk külön. Olyan nehezen búcsúztunk el egymástól, pedig akkor még csak pár napról volt szó. Nem egy egész életről.
 

     Alig érzékeltem, hogy odajött hozzám egy biztonsági őr és szólongatott. Azt kérdezte, hogy minden rendben van e. Hogy lehetne bármi is rendben ezek után. Elvesztettem a legfontosabbat, a jövőm.

Eredmény

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Az előző bejegyzésben megosztottam veletek egy novellám, melyet egy versenyre készítettem. Ma volt az eredményhírdetés és 2. lettem!!! Alig akarom elhinni :) Ez a hír bearanyozta az egész napom (estém). Remélem nektek is jól telt a mai napotok! :)



Halhatatlanságra ítélve - Novella

Halhatatlanságra ítélve

Édesanyám gyermekkoromban sok történetet mesélt nekem különleges emberekről. Voltak köztük jók és rosszak is egyaránt. A kedvenceim mindig is a csodálatosan szép szirének voltak, akik nem voltak se jók se rosszak. Mindig azt mondogattam, hogy bárcsak egyszer én is közéjük tartoznék, egészen addig a napig…

Azt a napot sohasem fogom tudni elfelejteni.

„Apa késő este sem jött meg és anya már majdnem minden ismerősét felhívta. Senki sem látta aznap,- még dolgozni sem ment be. Anya lefektetett aludni, de nem volt, aki meséljen nekem, így hamar kikeltem az ágyamból, és lementem a konyhába.  Épp telefonált, amikor leértem a lépcsőn. Hallottam, amikor azt mondta, hogy nem tud senki semmit apáról és letette a telefont. Halkan bementem hozzá, de ő csak ült az asztalnál és a semmibe bámult. A könnyek csendben folytak végig az arcán. Odaszaladtam hozzá és beültem az ölébe, de ő nem reagált semmire. Egy idő után nagyon fázni kezdtem, és közelebb bújtam anyához, ő pedig automatikusan átölelt. Ez volt az egyetlen reakciója. Majd kintről nevetés hangja ütötte meg a fülem. Nem tudom, hogy anya hallotta e, de amikor kinyílt az ajtó, összerezzent, mint aki egy rossz álomból ébredt volna. Megtörölte az arcát, majd velem együtt felállt és elindult az előszoba felé. Már majdnem az ajtónál járt, amikor megállt, és félelem tükröződött az arcán. Csendre intett engem, aztán letett és rám szólt, hogy bújjak el. Nem értettem, hogy mi folyik körülöttem, de szót fogadtam. Elrejtőztem az egyik szekrényben, de nem zártam be teljesen az ajtót. Anya ezt végignézte, majd vett egy mély levegőt és kilépett a szobából.

− Peter! Hol voltál eddig? Már mindenkit felhívtam, és…− a mondat végét nem hallottam, csak egy nagy koppanást, és egy sikítást. Aztán őrült kacaj töltötte meg a házat. Majdnem kimásztam a szekrényből, hogy megnézzem, mi történt, amikor megláttam a földön kúszni anyám. A szájából vér folyt. A konyha közepéig mászott el, amikor apám jelent meg az ajtóban. Láttam már dühösnek, és egyszer nagyon részegnek is, de azok semmik voltak ahhoz képest. Üveges tekintete volt, és látszott rajta, hogy bármire képes.

− Drága Peter! Mond meg a kedves feleségednek, hogy többé nem szívesen látott vendég ebben a házban− egy vörös hajú nő jelent meg apám mögött. Gyönyörű volt, de egyben ijesztő is. Látszott rajta, hogy mindig eléri, amit akar, és nem tiszta eszközökkel.

Apám arca megvonaglott egy pillanatra, mintha küzdene valami ellen, de aztán ismét megkeményedett. Elindult anyám felé, és meg sem állt, ameddig el nem kapta a hajánál fogva. Anya egy nyikkanás nélkül tűrte az egyáltalán nem kedves érintést, de a szeméből ismét folytak a könnyek.

− Ha azt hiszi, hogy bármit is elér ezzel, akkor ki kell ábrándítanom. Már rég nincs a házban – nyögte szakadozva anya. A nő ismét elnevette magát, majd ő is odament hozzá, és lehajolt előtte. Pont az arcába nézett, miközben beszélt.

− Az a gyerek csak a gondot fogja jelenteni, de lásd a szívem, te vele maradhatsz, de csak te – mondta könyörtelenül, és felállt. Ördögien elvigyorodott, és lassan odahajolt apa füléhez, mintha súgni akarna valamit, de nem mondott semmit. Majd egy pillanat alatt eltörte apa nyakát, ő pedig összerogyott és nem mozdult többé. Anya halárra vált arccal nézte végig, látszott rajta, hogy legszívesebben sikítana, de egy hang sem jött ki a torkán. A nő még egyszer ránézett anyámra, és egy szempillantás alatt eltűnt, mintha soha nem is járt volna itt.”

Azon a napon megesküdtem magamnak, hogy minden ilyen lényt megölök. Ez már húsz éve volt. Azóta minden éjszakám azzal telik, hogy vadászom. Öltem már vámpírt, vérfarkast, bukott angyalt és szirént is. De azt a nőt még nem találtam meg.

Anya viszont ennyi idő alatt teljesen magába fordult. Már öt éve nem szólt egy szót sem, és egyre többször láttam rajta, hogy magát hibáztatja a történtek miatt.

− Anya, reggel jövök. Addig vigyázz magadra! – nem vártam meg, hogy reagál e valamit, rögtön elhagytam a házat.

Sötét sikátorok között kerestem újabb áldozatom, éreztem, hogy van ott valami furcsa. Egy hét leforgása alatt tíz férfi tűnt el ebben a városrészben. Több mint valószínű, hogy egy szirén van itt. Hallottam, hogy valami leugrott a hátam mögé.

− A kicsi lány felnőtt! Milyen nagy öröm ez nekem. Végre elvégezhetem a feladatom, amit annak idején nem tudtam befejezni – ezt a hangot egymillió közül is felismerném. Az a nő állt mögöttem. Az egész testem megfeszült, a kezemben lévő fegyvert még erősebben kezdtem szorítani.

Pár másodperc alatt történt minden. Én megfordultam és már lendítettem a fegyverem, de a nő kitért előle. Egyenesen a nyakamnak ugrott és megharapott. Elvesztettem az egyensúlyom és mind a ketten a földön kötöttünk ki. Éreztem, ahogy a vérem kezdi szívni, viszont egy jól célzott rúgással lelöktem magamról. Abban a pillanatban talpra ugrottam és már a nyakánál volt a fegyverem. Az ő szemében semmi félelem nem volt, csak káröröm. Egy másodpercre megálltam, átgondolni, hogy miért is érezhet így, de ő megragadta a kezem és levágta a saját fejét. És ezt mind egy ördögi mosoly kíséretében csinálta.

Meghökkenve álltam a történtek előtt. De ezek után sem állt meg a világ, így elállítottam a nyakamon a vérzést, majd eltakarítottam a hullát. Rosszul kezdtem érezni magam, ezért inkább hazamentem. Eleget tettem már egy éjszaka alatt. Amint hazaértem egyenesen a szobámba mentem, és rögtön lefeküdtem. Még át sem öltöztem, pedig tiszta vér voltam. Azonnal elnyomott az álom.

Reggel olyan frissen ébredtem, mint még soha. Hamar lezuhanyoztam, rendbe szedtem magam és már indultam is munkába. Gyorsan elment a nap, amikor hazaértem anya az ajtóban várt. Fura pillantással figyelt engem, de azért megölelt és elkezdett sírni. Nem értettem, hogy mi van vele. Pár percig szorongatott, majd elengedett és felment a szobájába. Egy jó darabig álltam ott, de aztán bementem én is.

Mint minden éjszaka, akkor is ezt tettem. Egy bárba mentem vámpírokra vadászni. Teltház volt, alig lehetett megmozdulni. Átfurakodtam magam a tömegen és egyenesen a vámpírok törzshelye felé vettem az irányt. Voltak ott más lények is, de legtöbben vámpírok voltak. Mindig, ha megláttak, tudták, hogy jobb eltűnni, ha nem akarnak halottak lenni, de most meg sem mozdultak. Mind elmosolyodott, majd helyet kínáltak nekem. Ilyen őrültséget eddig még soha nem csinált egy sem. A vámpírok vezetője felállt és elindult felém.

− Az lettél, amit a legjobban gyűlöltél. Egy közülünk. Nem más, mint egy szirén – mondta egyszerűen. Ekkor állt össze a fejemben a kép. A nő ördögi mosolya. Ő elvégezte a feladatát, hogy ne öljek fajtájabelit, engem is egyé tett közülük. Fájdalmas halhatatlanságra ítélt…

 

Casus Belli - 1. fejezet

„....Színház az egész világ,

és színész benne minden férfi és nő:                                        

fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár

életében, melynek hét felvonása

a hét kor.”

Shakespeare

 

1. Fejezet

 

 

Lassan lépkedtem lefelé a lépcsőn, nem mertem fel nézni, így is pontosan tudtam, hogy mindenki engem figyel. Hisz, ahogy édesapám mondta ez az én napom. Ma töltöm be a tizenhatodik életévemet. Édesapám elhatározása szerint, még ma éjjel választ nekem férjet,- a sok kérő közül.

 Én nem vágytam erre az egészre, csak nem mertem ellent mondani apámnak, pedig rossz érzésen volt a bállal kapcsolatban.

Amint leértem a lépcsőn, Roger bátyám rögtön a karját ajánlotta, én pedig egy kedves mosoly kíséretében elfogadtam. Ő még nem választott hitvest, így ő számít a legidősebb férfinak a bátyáim közül, ezért vele kell táncolnom az első táncom felnőtt nőként. A terem közepéhez sétáltunk, majd lassan felcsendült a zene. Kezeit a derekamra helyezte, én pedig félve a vállára tettem az enyéimet. Ő elmosolyodott, látta rajtam, hogy félek, pedig nagyon jól tudtam táncolni.

- Minden rendben lesz, húgom. Ne aggódj, csak kövess engem.− próbált csendesen biztatni. Nem nagy sikerrel. Hiába tudtam jól táncolni, ilyen helyzetekben általában zavarba jöttem. A dallam első hangjait meghallva még jobban félni kezdtem, de szerencsére ezt nem lehetett elmondani Rogerről. Határozott léptekkel kezdett vezetni a melódiára. Teljesen átszellemültem a zenére és elvesztettem a kapcsolatom a külvilággal. Hatalmas tapsvihar hozott vissza a bálterembe, és éreztem, ahogy elönti a forróság az arcom.

Meghajoltunk, majd mindketten elindultunk a saját társaságunkhoz. Én a barátnőimhez igyekeztem. Ők jobban bírják a bálokat, mint én. Sokszor próbálták már megszerettetni velem az ilyen estélyeket.

- Gyönyörű tánc volt. Én is szívesen táncolnék Roger bátyáddal. – Katherina mindig is érzett valamit a bátyám iránt, és ez még most sem változott, pedig tisztában van azzal, hogy lassan hitvest választ magának és akkor már elérhetetlen lesz a számára.

Bár összeillenének, és Katherina idősebb nálam egy évvel, így neki sincs már sok ideje a házasságig. A bátyám még nem választott, de ő is szóba jött választottnak. Gyönyörű göndör szőke haja van - amiért sokszor irigylem - kecses megjelenése, mindenkivel kedves és mindig mosolyog. Mégsem volt eddig még egy kérője sem, bár ő sem nagyon keresett magának. Mindig a bátyámról ábrándozik.

- Köszönöm a dicséretet. Te is tudod, hogy a bátyám milyen, ő senkivel sem szokott táncolni.− próbáltam nem mosolyogni Katherina szomorú arcán.

- Sajnos tudom milyen, de reménykedni csak szabad. Lehet, hogy egyszer meggondolja magát és mégis felkér táncolni.

- Ahogy hallom kiábrándoztátok magatok, így most már mi is beszélhetünk veletek.− szól közbe Cassandra, a többiek pedig helyeslően bólogattak, és persze mind mosolyogtak.

 Cassandra és Katherina testvérek, mégis teljesen különböznek egymástól, kinézetre is, de jellemre is. Nem arról van szó, hogy Cassandra nem kedves, csak arról, hogy ő komoly, míg testvére kevésbé. Rá inkább a gyermeki viselkedés a jellemző.

- Szeretlek nővérem, de néha nagyon idegesítő tudsz lenni− mondta ki egy szuszra Katherina és még az orrát is felhúzta. Ilyenkor pont olyan, mint egy harcias kiscica.

- Hölgyeim. Miért vitázik két ilyen gyönyörű fiatal kisasszony. Inkább táncolniuk kellene. – jött oda hozzánk Edward bátyám, és a karját nyújtotta Cassandra felé. Ő persze rögtön elfogadta és határozott léptekkel indultak el a táncparkettre. 

A táncparketten nem sokan voltak még, ilyenkor nem nagyon szokás táncolni. Bár voltak eddig is olyanok, akik azt állították, hogy egy bálon nem az számít, hogy mikor táncolnak, hanem az, hogy kivel táncolnak.  Több nemesi családban is az a szokás, hogy rangon aluli személlyel nem táncolnak, mert az „lekicsinyíti” őket.

A táncoló párok rögtön észrevettem Cassandráékat. Gyönyörűen táncoltak, egyhangúan. Cassandra igazodott bátyám minden egyes mozdulatához, mintha csak egymásnak lennének teremtve.

− Nem tudom, mennyit tudsz, drága barátnőm, de a bátyád már érdeklődött a nővérem kérői felől. Már beszélt is édesapánkkal, csak azt nem tudom, hogy pontosan miről – úgy mesélte el Katherina, mintha nagy titok lenne.

− Erről tudok, és még sok másról is, mikre te még álmodban sem gondolnál. – Katherinához beszélte, de még mindig a táncoló párokat figyeltem. Így azt sem vettem észre, hogy édesapám felénk tart.

− Leányom, felkérhetlek egy táncra?

− Hát hogyne, édesapám – mondtam pukedlizés után. Apám egy kedves mosoly után a karját nyújtotta.

A táncparkett közepére vezetett és lassan elkezdtünk táncolni. Ő tökéletesen tudott táncolni, édesanyánkat is egy ilyen bálon ismerte meg, majd lassan egymásba szerettek. De az ő szerelmük sem volt könnyű, mivel édesanyám nem nemesi családba született, így nagyapám nem helyeselte még csak a házasság gondolatát sem. Viszont apám nem adta fel ilyen könnyen és harcolt, hogy együtt lehessenek. Bármit megtett volna azért, hogy minden másképp legyen. De így is elérte, amit akart.

Három gyermekkel ajándékozta meg őt a szeretett felesége. Viszont így sem lett teljes a boldogsága, mert édesanyánk meghalt az én születésemkor, így én soha nem ismertem őt, de édesapám sokat mesélt róla. Mindig azt szokta mondani, hogy a mosolyom rá emlékezteti.

− Ne álmodozz annyit, hanem inkább figyelj oda, hogy hová lépsz! – figyelmeztetett egy férfi. Személyesen nem ismertem őt, de régebben láttam már bálokon. De nem is ez volt a legfurcsább. Hozzám szólt, de édesapám úgy tett, mintha észre sem venné.

− Köszönöm, hogy figyelmeztetett. Ne vegye sértésnek, de kicsoda ön?  − Kérdeztem nagyon halkan.

Erre édesapám és az idegen férfi is megfagyott egy pillanatra.

− Kérem, most ne válaszoljon, csak bólintson, ha hall engem – hallani lehetett a hangjában a reménykedést. Én észrevétlenül egy apró bólintással válaszoltam neki. Ő felnézett az égre és elsuttogott egy köszönömöt. Nem értettem, mi olyan különös abban, hogy hallom. – Mondja meg az édesapjának, hogy levegőzik egy kicsit és jöjjön ki utánam a kertbe. – Meg sem várta a válaszom, rögtön elindult kifelé.

Nem tudom miért, de megbíztam benne, éreztem, hogy követnem kell. Egy láthatatlan erő húzott felé.

− Édesapám, nem érzem magam túl jól. Nem haragudna meg, ha kimennék egy kicsit levegőzni?

− Menj nyugodtan gyermekem, de ne légy sokáig odakint – mondta nyugodtan. Egy gyengére sikerült pukedli után elindultam kifelé. Próbáltam úgy kimenni, hogy senki ne állítson meg, de Bernard atya megkérdezte, hogy jól vagyok e és boldog születésnapot kívánt. 

Ő volt a város püspöke. Én személy szerint jobban féltem tőle, mint a király katonáitól. Már annyi embert máglyára küldött boszorkányság vádjával. Köztük Elizabethet is. Ő volt a mi komornánk, az anyja után maradt rá ez a munka. Én szerettem vele beszélgetni, mert mindig az igazat mondta. Lehet, hogy pont ezért nem szerette őt az atya.

Kiléptem a kastélyból és megéreztem, hogy milyen hideg szél fúj. Rögtön megbántam, hogy nem hoztam ki semmit magammal.

Sötét volt és nagyon hálás voltam édesapámnak, hogy meggyújtatta a lámpásokat. Csak azok és a hold világított.

Nem tudtam, hogy merre ment a férfi, így a megérzéseimre hagyatkoztam és elindultam a rózsabokrokhoz vezető ösvényen. A megérzéseim most sem hagytak cserben, a férfi egy öntöttvas padon ült. Mintha tudta volna, hogy jövök, felállt, majd meghajolt.

− Elnézést az előbbi udvariatlanságomért, a nevem ifjabb William York gróf. Nagyon örvendek kisasszony. – én csak pukedliztem egyet, bár kicsit erőltetettnek nézhetett ki. Ha tudta, hogy az édesapámmal táncolok, akkor azt is tudja, hogy ki vagyok.

Ifjabb William York gróf. Olyan ismerős volt nekem ez a név. Az idősebb gróffal tudom, hogy apám nagyon jóban van… Őróla beszélt tegnap a gróf! Kellett egy perc mire megnyugodtam annyira, hogy összeálljon a kép a fejemben. A gróf azt mondta, hogy holtan találták a fiát a hálótermében. Még a felesége sem hallott semmit. Meg állt a szíve, vagyis ezt mondta. De akkor hogy lehet, hogy én látom őt?

Mindketten leültünk és én vártam, hogy elkezdje a mondanivalóját, amiért kihívott ide. Vett egy mély levegőt, majd alig hallhatóan belekezdett.

− Nem tudom, hogy lehet, hogy ön lát engem. Senki más nem vesz észre már három napja. A feleségem is átnézett rajtam, bármit próbáltam neki mondani. Rövid idő után, inkább elhagytam a házunkat. Azóta próbálom felkelteni magamra az emberek figyelmét, de eddig nem sikerült. Ön nem tudja, hogy lehet az, hogy lát engem? – fordult felém hirtelen. A szemében a remény fénye csillogott, de a hangja tele volt fájdalommal. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Megnyugtatni úgysem tudnám, mert nincs olyan variáns, ami jó lenne. Van nyers verzió és egy kicsit elfogult. Azt mégsem mondhatom neki, hogy három napja holtan találták meg, és több mint valószínű, hogy ő most szellem. De hazudni akkor sem fogok neki.

− Gróf úr, önt három napja holtan találták meg a birtokán. Ezért nem látja önt senki. − Nem tudtam ennél hosszabban megfogalmazni, és valahogy nem is szerettem volna, minél hamarabb túl akartam lenni az egész beszélgetésen.

Csalódottságot és elveszettséget lehetett leolvasni az arcáról. Nem tudom, hogy mire számított, de biztos, hogy egy kicsit kíméletesebbre. Nem akartam látni az arcán végbemenő érzéseket, így inkább elfordultam. Senki mást nem láttam a kertben, szerencsémre. Semmiképp sem tenne jót a családom hírének, ha elterjedne rólam, hogy magamban beszélek. Reménykedtem, hogy már megnyugodott William gróf, ezért megfordultam, de ő már nem volt sehol.

− Mr. York gróf, itt van? − Kérdeztem szinte suttogva. Lehet, hogy más nem látta őt, de én akkor is nyugodtabb voltam, mikor a közelemben volt. Nem éreztem magam annyira egyedül. Kezdtem kicsit megijedni, ez okból jobbnak láttam, ha bemegyek az ünnepségre.

Tudtam, hogy nem mesélhetek erről az esetről senkinek, mert ha a püspök fülébe jutna, én sem menekülhetnék a máglyahalál elől, és bár nővérem nincs, ő mégis találna valakit, akire ráfoghatná, hogy ő tanította nekem a boszorkányság minden fortélyát.

Próbáltam minél nyugodtabbnak tűnni, amikor beléptem a bálterembe. Már többen táncoltak, mint amikor kimentem, Megkíséreltem észrevenni a tömegben Katherinát vagy a többieket, de nem láttam egyiküket sem. Legnagyobb rémületemre Bernard atya közeledett felém. Egy kimért, hideg mosollyal az arcán kezdett faggatni, és én semmiképpen sem tudtam otthagyni őt. Nem akartam magamra haragítani. Kirázott a hideg, amikor felajánlotta a karját, hogy sétáljunk egyet odakint.

Az elején még semleges kérdéseket tett fel, és már kezdtem örülni, hogy nem lesz semmi gond, de ő nem így gondolta.

− A kisasszony mit gondol a király új reformjáról? – pont az ilyen kérdéseket akartam elkerülni. A püspök nem sokba nézte egy nő véleményét, éppen ezért féltem válaszolni neki. Voltak, akik azért harcoltak, hogy ne nyomják el őket, és mind máglyán végezték. Jobbnak láttam, ha meggondolom, hogy mit mondjak.

− Püspök úr, én nem értek a politikához, ez a férfiak dolga – belül teljesen remegtem, miközben kimondtam a szavakat. Láttam, ahogy egy halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában, és akkor egy kicsit megnyugodtam. Még jó ideig kérdezgetett és magyarázott nekem, de aztán visszakísért a bálterembe. Még egyszer boldog születésnapot kívánt és azt tanácsolta, hogy jól gondoljam meg, kihez fogok férjhez menni.

 − Köszönöm püspök úr – megköszöntem a jó tanácsot, de értettem a szép beszédéből. Ez úgy jött ki, hogy őt is kérdezzem majd meg a választottamról. Nem fogad el nemleges választ. Az ő szava szent volt, és ezt mindig éreztette mindenkivel.

Sétaközben is ugyanolyan hideg volt, mint az egyszerű életben. Kimért, fagyos és ijesztő. Féltem, hogy észreveszi rajtam a zaklatottságom, de hála az égnek, ha észre is vette, nem mondott semmit.

Még ez után sem láttam meg egy barátnőmet sem, és egyre rosszabbul kezdtem érezni magam.  Elkezdett elsötétülni a világ, nem láttam tisztán a táncosokat, majd már csak az apám aggódó hangját hallottam és elnyelt a sötétség.