Sárközi Erika - Búcsúzóul örökké

Az „Igényes Blogregények Online” egy új kezdeményezés, amely tehetséges, de kevésbé ismert írópalánták és bloggerek köré szerveződik. Célunk, hogy jó, élvezhető, szórakoztató és teljes regényeket prezentáljunk az olvasók elé, akik a bloggerek véleménye után eldöntik, szeretnének-e a történet részesei lenni. Az igazat írva ajánlunk, vagy nem ajánlunk olvasásra egy regényt. Bővebben a Facebookon informálódhattok a kezdeményezésről, és kérdéseitekre is ott válaszolunk. A bejegyzés végén, a Rafflecopter dobozban megtaláljátok az oldalunkra navigáló hivatkozást!
Az első, és egyben indító regény, amelyet bloggereink bemutatnak, a Búcsúzóul örökké címet viseli.
„Blanka egy idős asszony, aki macskájával és egy Miguel nevű háztartási robottal él együtt. Egészen addig magányosan telnek a napjai, míg egyetlen unokája meg nem látogatja. Sokat mesél neki, leginkább a múltjáról, naplójáról, eltemetett emlékeiről és érzelmeiről.
Blanka egy fiatal, összezavarodott nő, aki keresi önmagát, a nevetést, a szerelmét. Mindent elveszíthet egy pillanat alatt – vagy már sokkal hamarabb elkezdett összezuhanni a világa?
Blanka egy tizenöt éves győri lány, aki most kezdi a gimnáziumot. Befolyásolható, éretlen és tisztalelkű. Makulátlan, akár az első szerelem véglegessége...
Egy élet regénye ez.”

A történet első fejezetének megjelenése: 2014. június 23.

A regény elérhetősége: www.nilla-2.blogspot.com

Az olvasók tábora általában két csoportra osztható fel: akik szeretik egy történetben a magyar neveket, ill. magyar helyeket, és van a másik csoport, amelyik kicsit fél ezektől. Én az utóbbihoz tartozom. Nem tudom teljesen megindokolni, hogy miért. Van olyan regény, amit eltudok képzelni Magyarországon, és van amit nem. Viszont Erika történetét teljesen eltudom képzelni itt. A regény Blanka életéről szól, aki Győrben él. Az első gimnáziumi évétől kezdve olvashatunk az életéről, a családjáról, megismertetjük Robit és Olivért (megjegyzem, hogy nekem ő a kedvencem). 
A regény elején az olvasás kicsit döcögősen ment, de utána teljesen magával ragadott a történet. Ha valaki tündérmesére vágyik szőke herceggel, akkor nem ajánlom neki ezt a történetet, mert ez nem az.  "Egy élet regény ez". Olvashatunk benne boldogságról, átérezhetjük Blanka szomorúságát, csalódását, vagy éppen örömét. Viszont ajánlom mindenkinek, aki szereti a valós történeteket. Mert ez szinte az...
"Szomorú, hogy nem tudjuk kifejezni, mennyire szeretjük a másikat. 
Szomorú, hogy kapcsolatok mennek tönkre oktondiságok miatt. 
Szomorú, hogy két embert akkor is elválaszthat az élet, ha a legfontosabbak egymás számára. Szomorú, hogy ilyen szomorú ez a világ."

A szerző jóvoltából a kezdeményezés első fordulójához tartozik egy játék is. A doboz kitöltésével esélyetek nyílik megnyerni egy általatok választott könyvet – viszont a postázás csak Magyarország területén belül lehetséges, valamint az árérték maximum 3500 forint.
A dobozba először is be kell jelentkezni, e-maillel vagy Facebook regisztrációval, azután felelni egy kérdésre, amire a választ a bejegyzésben találjátok, és like-olni az oldalakat. Ha a jobb felső sarokban a 4/4 feliratot látjátok, már készen is vagytok. Sok szerencsét!

a Rafflecopter giveaway

In the trap of lies - 2. fejezet

Második fejezet

 

Timothy

A kis térkép azt mutatta, hogy a folyosó végén le kell fordulnom jobbra, és a második ajtó az enyém. Reméltem, hogy már tényleg a helyes folyosóra értem, mert kezdett egy kicsit elegem lenni ebből az egészből. Eddig csak kétszer tévedtem el, pedig nem szokásom, és a recepciós lány is azt mondta, hogy nagyon könnyen lehet itt tájékozódni. Neki biztos könnyű lehet, én sem tévednék el a mi egyetemünkön. És persze ilyenkor senki nem mászkál a folyosókon.

A folyosón alig volt pár szoba, úgy látszik, itt ez lenne a vendég részleg. Az enyém elvileg a 234-es szoba, ami tényleg ott volt, ahol a térkép állította. Elővettem a kulcsot, amit odalent kaptam, és kinyitottam az ajtót. Egy kényelmes szoba tárult a szemem elé. Zöld szín dominált az egész szobában. Vettem egy mély levegőt, és lepakoltam az ágyra a bőröndöm és ledőltem mellé. Bármennyire is rövidnek számított a repülőút, mégis úgy éreztem magam, mint akin átment legalább egy teherautó. Legszívesebben lepihennék pár órára, de a recepciós lány azt mondta, hogy fél óra múlva ismét legyek odalent, és vagy ő, vagy egy barátja körbevezet az egyetemen. Ami nem fog ártani, mert a térképekhez soha nem értettem.

A reptérről is elég volt eljönni. Liz néni alig akart elengedni, komolyan pár óra alatt úgy megkedvelt, hogy szinte családtagnak tekintett. Sandra csak mosolygott rajta. A végén még a telefonszámom is elkérte, hogy majd felhívhasson az esküvővel kapcsolatban, persze ezt nem mondta ki hangosan, csak az után, hogy Sandra kiment az autóhoz. Nagy nehezen elindult ő is, de hosszasan búcsúzkodott. Amikor tényleg elindultak én is hívtam magamnak egy taxit, ami nagyon hamar megérkezett. Az út rövid volt, itt pedig már vártak.

A fáradságon gyorsan túltettem magam, és nekiálltam pakolni. Mielőtt még elindulnék ismét egy hosszú barangolásra, elmentem lezuhanyozni, egy kicsit felfrissülni.

Előszedtem egy tiszta farmert és inget a bőröndből,- hiába volt nyár, azért nem akartam egy idegen egyetemen rövidnadrágban és trikóban szaladgálni,- így felöltöztem. Megnéztem a telefonom, hogy hívott e valaki, de senki nem próbált elérni. Úgy látszik eddig nem hiányoztam senkinek. Írtam egy gyors SMS-t Arabellának, hogy megérkeztem, és jól vagyok. Nem tudtam, hogy mi volt vele, de kicsit furcsán viselkedett, amikor beszéltünk.

Eltettem a telefonom és indultam is a recepcióhoz. Visszafelé nem volt gond, simán megtaláltam a helyes folyosókat. Hamar tanulok...

− Szia, idegen – halottam meg egy hangot a hátam mögül – Megannak el kellett mennie, így én lettem a szerencsés, aki körbevezethet téged itt nálunk. Amúgy én Sky lennék, te pedig, ha jól tudom, Timothy. – Egy szőke lány bukkant elő mögülem. Nem mondtam volna meg, hogy ő is erre az egyetemre jár. Egyáltalán nem hasonlított egy egyetemistára. Vagány, rövid, szőke haja minden irányba állt, amerre csak lehetett. Bőrzakót viselt egy fehér pólóval, amin valami rock banda képe volt. A meglepettségem kiülhetett az arcomra is, mert elmosolyodott és körbefordult egyszer.

− Látom, nem ilyennek képzelted el a fogadóbizottságod…

− Sky, de jó, hogy megtaláltalak! Bogdanov professzor összehívta a csoportod – jelent meg Sandra az egyik sarok mögül. Engem még nem vett észre a nagy sietségben. Három könyvet szorongatott a kezében egy-két jegyzettel, amiket csak pillanatok választottak el a gyors zuhanástól. Épp idejében léptem oda hozzá, hogy megmentsem szegény papírokat a földdel való megismerkedéstől. Sandra meglepettem nézett fel rám, amikor elkaptam őket.

− Timothy? – kérdezte meglepetten. Alaposan végigmért, majd mikor észrevette, hogy figyelem, elpirult.

− Remek! Ha már így ismeritek egymást, akkor akár Sandra is körbevezethetne – mondta Sky, és meg sem várta a válaszunkat, rögtön elrohant.

Meglepetten néztünk egymásra. Nem számítottam arra, hogy még találkozom vele, így arra sem készültem fel, hogy ismét családi történeteket hallgassak. Ha szerencsém van, akkor ő nem fog mesélni. Nem mintha olyan rossz lett volna Liz nénivel a repülőút, de azért az épp elég volt. Nem kell többet tudnom egy vadidegen családról, bár, már így is eléggé értesült vagyok.

Most, hogy volt időm jobban megnézni őt, rájöttem, hogy Liz néni egyáltalán nem túlzott, amikor azt mondta, hogy nagyon szép. A leheletnyit göndör, vörösesbarna haja lágyan omlott a vállára. Néhány tincs az arcába lógott, de őt ez nem zavarta.

A jegyzeteit inkább nem adtam vissza, hanem segítettem felvinni őket a barátnője szobájába, ami kiderült, hogy majdnem az enyém mellett van. Neki nem járt kollégium, mivel Boston ezen részén lakott, ezért minden reggel bejár, és a holmiját valamelyik barátnőjénél szokta letenni.

Megkerestük a csoportvezető tanárát, és úgymond „elkérezkedett”, hogy engem körbevezethessen. Nem akartam gondot okozni, és nagyon szívesen mondtam volna azt, hogy semmi szükség erre, de az igazat megvallva, nagyon is az. Így elindultunk felderíteni a számomra ismeretlen helyeket, amik közül az első a díszterem volt.

Az egész egyetemet azért nem szándékoztuk végigjárni, de azért elég sok helyet megmutatott, főleg azokat, amikre még szükségem lehet. A végére már szinte leszakadt a lábam és nem csak az enyém, ezért beültünk egy kávézóba az egyetem mellett.

− A nagyi biztos, hogy elmondott mindent az egész családról, így nekem már nincs is mit mondanom. Szóval most mesélj te – nézett fel rám egy pillanatra a kávéja fölül. Még késő délután is képes volt kávézni, ami persze nem rossz, ha sokáig akar fenn lenni, de különben nem egy jó ötlet

– A kávé az életem egyik hajtóeleme, ha ő nem lenne én biztos, hogy csak fizikailag lennék jelen mindenütt, és lélekben az ágyamat nyomnám − nem mondom, hogy ez rám nem igaz, de két óra után már nem szoktam kávézni, mert van, amikor tovább tart a hatása a kelleténél. Ezért is inkább csak teát rendeltem magamnak. Eléggé elgondolkoztam, mert csak akkor eszméltem fel, amikor Sandra már nyíltan köhögött, hogy vegyem észre magam. Bocsánatkérően néztem rá, ő pedig csak felkuncogott és legyintett egyet, hogy nincs semmi gond.

− Mit szeretnél tudni? A hivatalos szövegre vagy kíváncsi, vagy inkább a kisebb részletekre? – kérdeztem viccelődve. Láttam a szemében felcsillanni azt a csintalan fényt, amitől egy kicsit meg is ijedtem. Persze nem komolyan, de azért volt benne valami különös.

− Hát, most hogy így mondod… Inkább a részletekre, főleg a pikánsabb részletekre – nézett rám gonoszkodva egy kihívó mosoly kíséretében. A meglepetéstől egy pillanatra még az állam is leesett, hogy milyen egy szemtelen nőszemély. – Na, jó, ne vágj már ilyen képet, nem muszáj mindent elmondanod, de csak hogy tudd, én bármikor szívesen meghallgatlak. Azonban akkor is kell valamit mondanod, ha már nem is annyira érdekest.

− Rendben, bár a részletekről legfeljebb álmodozhatsz – mentem bele én is a játékba, mivel nem szeretek alulmaradni az ilyen csipkelődésekben. Arabellával ez egyszerű, hiszen ő nem szokott visszaszólni, inkább elhallgat és próbálja terelni a témát. Sandra pont az ellentéte, ezt már ennyi kevésből is meg tudtam állapítani. – Mit is mondhatnék? Mint tudod, újságírónak tanulok, idén diplomázok – ha minden jól megy – és ezért is vagyok itt. Elsőszülött vagyok a családban, szóval a nagytestvér. Van két húgom, akik mindig megtettek mindent, hogy kiakasszanak, és volt, amikor sikerült is nekik. Bár, ha jól gondolom, akkor erről te is tudnál mesélni, csak te pont az ellenkező szempontból.

Ezen mind a ketten csak mosolyogtunk. Ez után a hangulat egyre jobb lett, már mind a ketten feloldódtunk, és régi családi sztorikat meséltünk, vagyis inkább ő mesélt, és inkább csak arról, hogy mit tett régen a bátyjaival. Úgy a felénél elkezdtem sajnálni őket, mert Sandra még az én kedves kis húgaimon is túltett.

Képes volt egy teljes zsebpénzét férfiruhákra költeni, megjegyezte, hogy csak rózsaszín és ehhez hasonlókra, és kicserélte a legidősebb bátyja holmiját ezekre, mégpedig pont egy olyan alkalommal, amikor az sietett, így nem is nézte meg, hogy mit vett fel magára. Akkor még egyetemista volt. Jó egy hónapig ezen röhögött az egész csoportja, sőt, még képeket is csináltak.

Hatalmas szerencsém van, hogy az én angyalkáimnak nem jutott semmi ehhez hasonló az eszükbe. Ők csak az idegeimen zongoráztak, de most már nem fogok rájuk panaszkodni. De egy biztos, Sandrának soha nem szabad velük találkoznia. Igaz, hogy már nem tehetnek velem ilyeneket, de akkor is biztosra kell menni. Jobb félni, mint megijedni.

Fel sem tűnt nekünk, hogy az idő milyen gyorsan elrepült. Mivel Sandrának el kellet érnie az utolsó buszt, elindultunk a megállóhoz. Vagyis volt egy kis időhúzás a számlánál, mivel nem volt hajlandó hagyni, hogy én fizessek, de ezen is hamar túl lettünk és akkor is én fizettem. Mégiscsak én vagyok a férfi.

 − Ha van kedved, talán valamikor megmutathatnám a város nevezetességeit – ajánlotta fel útközben, mikor látta, hogy érdeklődve néztem körül. Mindig is szerettem új helyeket felfedezni, ezért nem is mondhattam nemet egy ilyen ajánlatra.

− Akkor élnék is az ajánlatoddal. Mikor ejthetnék meg ezt a városnéző körutunkat?

− Az attól függ, hogy meddig maradsz és, hogy mikor lesz az előadás. Nekem mindig jó lesz. Bármikor elkérezkedhetek az egyetemről. A prof biztos, hogy elengedne.

 − Holnap lesz az első része az előadásnak, majd holnapután is lesz még valami, aztán azt hiszem, van egy szabad napom. Ha neked is megfelel, akkor körbenézhetnénk. – Észre sem vettük, és már oda is értünk a buszmegállóhoz. Sandrával nagyon gyorsan megy az idő, még Arabellával sem telik ilyen gyorsan, pedig vele is eléggé felszabadultnak érzem magam. Csak ő egy kicsit más.

A busz pár perc múlva meg is érkezett. Nem sokan vártak rá, így Sandrának nem kellett sokat állnia.

− Nekem megfelel akkor – mondta miközben felszállt, majd megállt egy pillanatra és rám nézett – Ugye vissza fogsz tudni találni a kollégiumba?

− Köszönöm az aggodalmad, de ennyire még én sem vagyok szerencsétlen. Csak az ismeretlen helyeken szoktam eltévedni, és ha emlékeznél, akkor ott már jártam − mondtam kissé sértetten. Hiszen ez a hozzáállása megrongálta a férfiúi büszkeségem. Ő viszont csak mulatott rajtam.

− Akkor a viszont látásra – mondta egy kihívó mosoly kíséretében, majd sarkon fordult és leült egy szabad helyre.

Miután a busz elment, én is elindultam visszafelé, nyalogatva a megcsorbult büszkeségem. Persze azért nem sérült egyáltalán, legfeljebb egy nagyon picit. Valójában csak megmosolyogtatott, hogy miket nem gondol rólam.

Elővettem a telefonom, hogy megnézzem nem keresett-e valaki, személy szerint Arabella. De még egy kis üzenetet sem kaptam tőle. Ez megint furcsa volt. Ő általában mindig felhív, még akkor is, ha csak az egyetemen vagyok. Jobbnak láttam felhívni, lehet, csak nem akar zavarni, de halálra aggódja magát, viszont a telefonja ki volt kapcsolva. Megpróbáltam még egyszer, hátha csak a hálózattal volt a gond, de nem. Már tényleg kezdtem aggódni, mivel ő nem szokott ilyet csinálni. Rögtön kikerestem Emma számát és gondolkodás nélkül nyomtam meg a hívás gombot. A harmadik csörgésre fel is vette.

− Remélem nyomós okod van Houck, hogy engem zaklatsz – a megszokott utálkozó hangján szólt bele a telefonba, de ahogy mindig, most is figyelmen kívül hagyta ezt.

− Nem tudod, hogy mi történt Arabellával? A telefonja ki van kapcsolva és csak akkor beszéltünk, amikor leszállt a gépem. Te is tudod, hogy ez nem vall rá. – A köszönéssel nem is szenvedtem, úgyis semmibe vette, vagyis csak tőlem.

− Képzeld, itt van velem és azt csináljuk, mint minden normális nő, vásárolunk – mondta gúnyosan, majd se szó se beszéd kinyomta a telefont.

Ha nem is kedvelt engem, akkor is jogom lett volna beszélni a menyasszonyommal, de hát mit érdekli ez őt? Több mint valószínű, hogy át sem adja neki, hogy kerestem. Viszont akkor sem értem, hogy miért kellet Arabellának kikapcsolnia a telefonját. De mivel már tudtam, hogy mi van vele, nem akartam zavarni, ha már egyszer mindent megtett ezért, akkor had pihenjen egy kicsit Emmával. Majd később kikérdezem, hogy mi ez az egész.

A szobámba érve olyan fáradtnak éreztem magam, hogy csak beestem az ágyba és már ragadt is lefelé a szemem. Elég hosszúnak bizonyult ez a nap.

In the trap of lies - 1. fejezet

Első fejezet

 

Timothy

 

Hat nap. Aztán végre elkezdhetünk készülődni az esküvőre. Már csak egy kis időt kell várnunk és végre minden elrendeződik. Arabella ma levizsgázott, és szeptembertől gyerekorvosként fog dolgozni a városi kórházban. Mindig erre vágyott, hogy segítsen másokon, és mivel nagyon szereti a gyerekeket, ez magától jött.

Ha minden jól megy, akkor pár napon belül én is diplomás ember leszek.

− Tim, ha nem sietünk, lekésed a gépet – kiabált be Arabella a konyhából. Láttam magam előtt, ahogy idegesen sétálgat a konyha közepén, és nem tudja, mit felejthettem el bepakolnom. Hajlamos volt egy kicsit túlaggódni a dolgokat, vagy, ahogy ő szokta mondani: szeret alapos munkát végezni, és én így szeretem őt.

Behúztam a cipzárt a bőröndömön, és már útra kész voltam. Arabella ezt a pillanatot választotta arra, hogy bejöjjön leellenőrizni engem.

− Nyugodj meg, édesem, minden rendben lesz. Csak egy pár napra megyek, nem egy évre – mondtam mosolyogva és megöleltem. Rögtön elengedte magát a karjaim között. Lehunytam a szemeim és vettem egy mély levegőt. Citrom és kamilla. Ezt a jellegzetes illatot éreztem az első találkozásunkkor is. Már akkor elvarázsolt.

 Lassan engedtem el őt, majd egy lágy csókkal próbáltam biztosítani arról, hogy minden rendben lesz.

− Ideje indulnunk – mondtam, miután elszakadtunk egymástól.

 

*****

A repülőtéren hamar leadtam a poggyászom, és még maradt fél órám a felszállásig, vagyis tizenöt percem van búcsúzkodni. Viszont a búcsúzkodás sohasem volt az erősségem, ezért nem is állt szándékomban nagyon belemenni. De ez nem mondható el Arabelláról is. Ő jobban értett az ilyen dolgokhoz. Így hát a váróterem közepén álltunk összeölelkezve. Nekem is nehéz volt elhatározni magam, hogy elmenjek arra az előadásra, de ezzel a döntésemmel kaptam egy jó pontot az igazgatóságnál, ami most nem jön rosszul.

−Utolsó figyelmeztetés. A Bostoni járat tíz perc múlva indul. Kérjük kedves utasainkat, hogy fáradjanak az ötös beszállókapuhoz – a hangosbemondó még kétszer mondta el a figyelmeztetést. Bármennyire is nem akaródzott elindulnom, de már muszáj volt.

Nem kellett semmit mondanom, ő egy szomorkás mosollyal az arcán felnézett rám, majd megcsókolt. Éreztem, hogy megpróbálta minden érzését belesűríteni abba a csókba. Amikor elváltunk egymástól, megszólalt a mobilja, így már neki is mennie kellett.

− Vigyázz magadra! – csak ennyit mondott, és már indult is. Egészen addig figyeltem, míg el nem tűnt a tömegben, csak utána indultam el a beszállókapuhoz.

A beszállásom után hamar felszállt a gép. Mellettem egy kedves öreg nénike ült, nagyon barátságos volt, amint leültem rögtön beszélgetni kezdett velem. Kiderült, hogy ő az unokájához utazik Bostonba, és engem is elég alaposan kikérdezett.

− Az én kedves kis unokám kijön majd értem a repülőtérre és ott majd bemutatlak neki. Nagyon kedves kislány, mindig mosolyog. Pont olyan, mint az édesanyja ennyi idős korában – teljesen beleélte magát a mesélésbe, és én nem akartam elrontani a kedvét. Még emlékeztem, milyen volt az én nagymamám. Ő is mindig szeretett dicsekedni ismerősnek, ismeretlennek a családunkról – Ó, édes fiam, én csak beszélek itt, és nem hagylak téged pihenni. Ne haragudj…

− Kérem, Elizabeth néni, meséljen csak nyugodtan. Pihenni lesz még elég időm, és amúgy is szeretem hallgatni a családi történeteket – láttam rajta, hogy csak ennyi kellett neki, és ezután már biztos, hogy mindent tudni fogok az egész családjáról.

Pár óra elteltével, tudtam, hogy van egy fia is, aki feleségével és a kislányukkal együtt vele él. A lánya Bostonba ment férjhez már huszonnyolc éve, ő lenne Isadora, akinek van két fia és egy lánya. Az idősebbik fiú már két éve lediplomázott, most nyomozóként dolgozik a városi rendőrkapitányságon. A többiek még tanulnak. Vagyis a lány most fog vizsgázni és lediplomázni, épp ezért utazik oda Elizabeth néni is.

Én is meséltem neki a családomról, és Arabelláról. Még az esküvői terveinket is elmondtam. Persze, ő nem hagyta szó nélkül ezeket, és mondott egy-két jó tanácsot. Például, hogy írjak saját esküt, de az ne legyen túl érzelgős vagy egyszerű. Felajánlotta, hogy majd segít nekem megírni, ha nem is személyesen, de valamilyen módon biztosan.

− Kérjük kedves utasainkat, hogy kapcsolják be a biztonsági öveiket, pár percen belül megkezdjük a leszállást.

− Ettől a résztől félek a legjobban – mondta kicsit feszült hangon. Ahogy láttam, tőle még az is bátornak számított, hogy elindult, bár, szerintem más nagyik inkább választanának más közlekedési eszközt, amivel eljuthatnának az unokáikhoz. Az én nagymamám biztos, hogy nem ült volna repülőre semmi pénzért, még a vonaton utazni is félt.

− Tessék megnyugodni, már mindjárt ott leszünk. Én már nem először utazok repülőn, és eddig még soha nem történt semmi rossz.

A leszállás gond nélkül ment. A poggyászokra várnunk kellett egy kicsit, de azokat is viszonylag hamar megkaptuk. Liz néni - megkért, hogy így szólítsam – nem akart egyedül várni az unokájára, ezért én is ott maradtam vele. Leültünk a váróban és ő még mindig nem fogyott ki a történetekből. A telefonom csörgése szakította meg a „mesedélutánt”. Hagytam csörögni, de azért elmentem a mosdó felfedezésére. Félúton abba is hagyta. A kijelzőn Arabella neve villogott. Amint megtaláltam a mosdót, rögtön hívtam is vissza Arabellát. Az első csörgés után felvette.

− Szia – mondta halkan. – Hiányzol.

− Te is nekem szerelmem. Pont hívni akartalak, pár perce szállt le a repülő. Már sok minden történt velem. Ha így haladok, lesz mit mesélnem, ha hazamegyek. Veled mi történt? – Alig mondott valamit, és ez nem jelent jót. Kezdett rossz érzésem lenni.

− Semmi különös, csak beszéltem anyámmal. Még mindig nem ért egyet velem. Kezdek belefáradni – sóhajtotta szomorúan és meg is értettem őt. Az én édesanyám nagyon kedveli őt, vagyis nem szól bele a döntésünkbe. De sajnos az ő anyja már nem ilyen megértő. Szerinte én nem vagyok elég jó a lányának, nem tudnám őt úgymond eltartani. Hisz csak egy újságíró leszek. Hozzá legalább egy orvos vagy ügyvéd illene.

− Sajnálom szerelmem. Beszéljünk inkább valami másról. Mikor is fog megérkezni a nővéred? – ez érdekelt is, és el is vontam a figyelmét vele. Két legyet ütöttem egy csapásra.

− Elvileg körülbelül akkor, amikor te fogsz hazajönni. – Miközben beszélgettünk azért kinéztem Liz nénire is. Szegényt megviselte az út, bármennyire is próbált másra gondolni. Láttam, hogy keresgélte a tömeg között az unokáját. Párszor hátra is fordult. Majd egyszer csak elmosolyodott és szinte felugrott a helyéről.

− Édesem, most le kell tennem. Amint megérkeztem az egyetemre és elszállásolnak, rögtön hívlak. Szeretlek.

− Én is szeretlek – hallottam a hangján, hogy lenne még mit mondania, de nem akar feltartani. Ritkán szokta ő kinyomni a telefont, de akkor is megtette. Azonnal tudtam, hogy valami történt, viszont ha nem akarta még elmondani, akkor nekem sem szabad erőltetnem, ezt már megtanultam. Mindennek eljön majd az ideje.

Nem gondolkodtam ezen sokat,- lesz majd még időm erre – inkább elindultam Liz nénihez. Megígértem neki, hogy ott leszek mellette, erre csak úgy otthagytam. Igaz, nem úgy nézett ki, mint aki ezt annyira bánná. Elkezdett integetni a tömeg felé, majd el is indult arra. Pár lépést megtett, és már oda is ért hozzá az unokája. Megölelték egymást, majd Liz néni rögtön elkezdte leadni neki az eddigi élményeit. Pont, amikor odaértem kezdett el mesélni neki rólam.

− Ó, Timothy had mutassam be neked a kis unokám, Alexandrát – és akkor fordult felém ő is. Egy angyali mosoly kíséretében a kezét nyújtotta, amit én készségesen elfogadtam.

− Nagyon örvendek. Kérlek, szólíts csak Sandrának, egyedül a nagyi hív Alexandrának.